lécci elolvasni, és várom a kritikákat, talán egy csöbbet brutál lett avége, de végül is szomorú sztorit akartam...
Viszlát /part 2/
Senki nem ígérte hogy az élet igazságos…
Lassan elérünk a házamhoz, nagy panellakás a 10. sarkán. megpróbálom óvatosan elhúzni a kezem, jelezve hogy távoznék, de nem veszi a lapot. egy darabig még állunk egymás mellett, aztán végül is csak megszólal.
- holnap is haza kísérhetlek?- kérdésére egy bizonytalan vállmegvonással válaszolok. döglött hal szerű hideg ujjaim kicsúsznak a fogásából, odahajol, hogy megcsókoljon,de elfordítom a fejemet. a búcsú puszi után mindketten a magunk dolgára indulunk. ő visszatér hatalmas villájába, én pedig elkezdek felcsoszogni a negyedikre.
Elhagyatott, romos lépcsőház, a lift soha nem működött. végre felérek, táskámból előkotorászom a kulcsot,majd a zárba helyezem. kinyílik az ajtó, sötét szoba tárul elém. Nem gyújtok lámpát,jobban szeretem a sötétséget. a sarokba dobom a táskám, majd bemegyek a szobámba. anyuék szokás szerint nincsenek otthon, alig találkozom velük. Nem tudják hogy mennyire szenvedek, hogy mindenkit ellöktem magamtól. nem érdekli őket. már azt is bánom, ahogy narutóval viselkedtem. nem ezt érdemelte,de már késő. mint minden régi barátom, ő is rátalált a boldogságra, valószínüleg most is hinatával tölti idejét.
Közben hanyatt fekszem az ágyamon, és így folytatom tovább az elmélkedést. természetesen cipővel jöttem be,még most is rajtam van. kapucnim alól rakoncátlan tincsek lógnak az arcomba, jelezve,hogy fésülködnöm kéne. már elég későre jár az idő, de én továbbra is elmélyedtem fekszem a puha paplanon,nem törődve az idő múlásával. hiszen mit számít most?
Végül foglyul ejt az álom, körbesző bársony fonalaival. szemeim elnehezülnek, s mire észbe kapnék, már magasan szárnyalok, az álmok birodalmában…egy sötét teremben vagyok,halk koppanásokat hallok. Egy fiú alakját vélem felfedezni, egyre közelebb jön, de megáll, mielőtt fény érné arcát. figyelmesen nézem.
-ki vagy?-kérdem bizonytalanul.
-hát nem sejted?-mosolyodik el.
-sasuke…-megbicsaklik a hangom. megmerevedek. érzem hogy valami ránehezül a testemre, a lelkemre.nem tudok megmozdulni.körül vesz a csend, ez maga a semmi , maga a halál.
-ne félj…ne félj megosztani másokkal az érzéseidet, mert az a legszörnyűbb, mikor egy titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs aki megértse…én megértelek, és mindig meg foglak…jobb később mint soha…
A földet bámulom, remegek.
-nézz rám…-kéri, majd lágyan megfogja az arcom, és maga felé fordítja. meglep az érintése. lassan a felnézek,tiszta, könyörtelen szempár. rengeteg érzés kavarog bennem:fájdalom,tudatosság, következetesség, vágy…körbefonja derekam, és közelebb von magához. Csókján a pokol tüze hasít át.egyre erősebb az ölelés, egyre erősebb a szorítás, távol tőled, s még is veled…
Ahogy kinyitom a szemem, sasuke eltűnik.felébredtem…
-már értem…-suttogom, majd a telefonhoz megyek. tárcsázok egy számot, a kagylóban ismerős hang cseng.
-szeretlek…mindörökké…-szólok bele, majd halk koppanással leteszem.
Lassú léptekkel az ablakhoz megyek, kinézek a városra. csodaszép. lehajtom fejemről a csukját, majd kibújok a cipőmből, csupasz lábakkal lépek a párkányra. a hold fénye végig simul a bőrömön,libabőrös vagyok, reszketek. nem várok tovább, előre bukom, érzem hogy zuhanok, minden elsötétül…ennyi volt… vége…
Fényesen kivilágított utcák, egy kifejezéstelen arc, egy üres tekintet. csupán a hold látta a lány szörnyű tettét, a város még nyugodt, majd holnap lesz nyüzsgés…
Talán nem vette észre, de még volt akinek számított, aki fontosnak tartotta…de nem szólt, csak csendben szerette…halkan, titokban. A lány szobájában telefon csörgés töri meg a csendet. hosszan cseng, majd bekapcsol az üzenetrögzítő.
- én…én is szeretlek…
